Ültem tegnap délelőtt a buszon és néztem a várost. Miközben ő lassan,
kicsit köhécselve kapaszkodott fel a Normafára, én figyeltem az embereket és a
néhol elővillanó panorámát... És azon gondolkodtam, hogy vajon elpusztít-e az
Isten valamit, ami ennyire szép. Persze tudom, hogy a világ örök körforgásban
van, ami megteremtetik, az el is pusztul és ez így van jól. De azt hiszem,
most nem erről van szó. Lehet, hogy ez az egész világvégésdi csak azért van,
hogy megértsük végre minden Karácsony üzenetét: ahelyett, hogy felesleges
dolgokra pazaroljuk az időnket, legyünk végre örömben és szeretetben azokkal,
akik a legfontosabbak az életünkben.
De mi lenne, ha eljátszanánk a gondolattal, hogy tényleg világvége lesz
21-én? Mi lenne, ha úgy élnénk életünk minden napját, mintha az utolsó napunk
lenne? Mi lenne, ha olyan szeretettel fordulnánk egymás felé, mintha soha többé
nem találkoznánk? Sokszor csak akkor döbbenünk rá, a körülöttünk lévő emberek
mennyit érnek számunkra, amikor megérint az elmúlás szele. Akkor felül tudunk
kerekedni a sérelmeinken, olyankor már nem számít, milyen apróság miatt nem
beszélünk évek óta és ki volt az, aki megbántotta a másikat... mert
fontos nekünk és képesek vagyunk érte túllépni önmagunkon.
Nem vagyunk őszinték egymással. Azokkal sem, akik a legközelebb
állnak hozzánk. Nem mondjuk ki, amit érzünk, nem fejezzük ki a hálánkat, a
szeretetünket és nem ismerjük el egymást. Hárítunk és halogatunk, az Élet pedig
elmegy mellettünk. És a pillanat elszalad, a ki nem mondott mondatok és el nem
ismert érzések hatására elkezdjük nem érteni egymást, a Szeretet
pedig csalódássá és keserűséggé válik.
Ha nem látnánk egymást soha többé, mi lenne, amit egész életedben
sajnálnál, hogy nem mondtál ki? Először nagyon nehéz... de ha egyszer elkezded,
rájössz, hogy nem érdemes máshogy élni.
És ne tékozold el a kegyelmet (az adottságodat), amit kaptál. Ne halogass
tovább, ne keress kifogásokat, valósítsd meg MA azt, Aki Valójában Vagy. A
Lelked tudja, mit kell beteljesítened, hová kell eljutnod és vezet az Úton.
Küldi a jeleket, Te pedig rálegyintesz: “á, úgysem fog sikerülni, nem vagyok
elég ügyes, okos, tehetséges hozzá...” A vágyak, amik megszületnek bennünk, a
mieink. Benne vannak az élettervünkben. Ne ábrándozz róluk, hanem helyezd őket a
jelenbe és kezdd el megvalósítani őket még ma. Minden út egyetlen lépéssel
kezdődik. Ha minden nap teszel valami apróságot azért, hogy fejleszd a
adottságaidat, hogy beteljesítsd a vágyaidat, előbb-utóbb azt veszed észre, hogy
szétfeszítetted a korlátaidat és megvalósult, amire vágytál.
Erről szól a világvége. Ahogyan eddig éltünk, úgy már nem lehet. Muszáj
túllépni a korlátainkon, megvalósítani, amiért jöttünk és a legnagyobb
szeretetben összekapcsolódni azokkal, akikkel együtt megyünk az Úton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése