2013. augusztus 29., csütörtök

Cím nélkül

fotó: Pinterest

Be kell ismerjem, hogy néha olyan messze vagyok a feltétel nélküli szeretettől, mint Makó Jeruzsálemtől. Vagy inkább a Zöld-foki-szigetektől.
Azért fejlődöm, na. De még mindig van hová.

Akik az életemben vannak, fontosak nekem és jó, hogy benne vannak. Vannak, akik különösen. Aztán mindent megteszek, hogy elrontsam (nyilván tudat alatt, mert igazából nem így akarom...), de így legalább megtapasztalhatom a hiányt, a fájdalmat és azt, hogy legyőzzem a konokságom. Mert igen, konok vagyok, csökönyös és nagyon nehéz bocsánatot kérnem. 

Orsival például majdnem egy évig nem beszéltünk. És most ezerszer jobb a kapcsolatunk, mint valaha volt. Mert felül tudtunk emelkedni saját magunkon, nem akartuk elveszíteni azt, ami fontos - és odaértünk egymáshoz.

Mert semmi nem alakul véletlenül. Mi magunk alakítjuk így - azért, mert szükség van a távollétekre, amelyekben megérünk és megtanuljuk értékelni egymást. 

Egy kapcsolatért, ami fontos nekünk, nagyon sokat kell tenni. Folyamatos munkát igényel, mert semmi nem működik magától - mi vagyunk azok, akik működtetjük: jól vagy rosszul. És azt hiszem, a legfontosabb mindig őszintén játszani és kimondani, hogy fontos. És hogy jó. Meg azt is, ha éppen nem az. Mert ha el mered mondani, ami nem jó, attól lesz képes átalakulni és igazán olyanná válni, amilyennek szeretnéd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése